Ezzel még tartozom... 5-6 évvel ezelőtt nem publikusan leírtam ide nagyon nem szép dolgokat és hát az idő megőrizte ezt én meg megtaláltam...

Nem lett igazam, vagy legalábbis nem 100 százalékban, ezért ahogy azt akkor megígértem, itt és most bocsánatot kérek, én sem vagyok tévedhetetlen.

Napsütést!

És néhány vers, ami most bennem járkál, pedig utoljára tizenévesen...

Buda Ferenc: Ne rejtőzz el

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek! 

Baranyi Ferenc: Egy perccel hamarabb

Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,

de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,

ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod

mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,

mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarább megalvad
és mikor csók közben magad vagy -
szerelmed véget akkor ér.

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Tulajdonképpen kezdem azt hinni, hogy sok ismerősömnek igaza van: nem jó, hogy tartom a kapcsolatot az exeimmel. Persze van rá magyarázatom, de minek mindig magyarázkodni? Erről jut eszembe, hogy tegnap voltam Csernus előadáson. Kifejtette, hogy az intelligencia sokszor gátol minket, pont azért, mert remek elméleteket tudunk gyártani önnön hülyeségeink magyarázata gyanánt. Kedves Doktor úr! Az intelligenciámat hogyan tudnám kiiktatni? Mert higgye el, megtenném, hogy az életemet jobb mederbe tereljem.

De vissza az exekhez. Arra gondoltam, hogy valami olyanra lenne szükségem, mint a Feng Shui térrendezésének megkezdésekor: kicsilingelni a helységből a rossz szellemeket. Valahogy az én szívemet és lelkemet is meg kéne tisztítani a múlttól. Mindent kicsilingelni onnan, hogy majd befogadja az odaillőt. Most már csak a módszert kellene megtalálni, mert persze a menekülés nem megoldás. Tehát az agyamat kell pályára állítani és sugallni magamnak, hogy a múlt az elmúlt, van a jelen, amit használni kell, jól és ez hozza létre azt a jövőt, amiben élni szeretnék. Kezdődjön!

A mai időjárással úgy érzem megérkezett az ősz. Szeretem az őszt, a bágyadt napsütést, a színes leveleket, a füst illatát. Sétálni az avarban. Tulajdonképp ez a kedvenc évszakom. Remélem hosszú őszünk lesz. És persze rám ilyenkor mindig rámtör, hogy szerelmes szeretnék lenni, olyan gyomorszorítóan szerelmes. Amikor aludni sem tudok és enni sem, csak Rá gondolni. Rossz érezni azt, hogy ettől az érzéstől annyira távol állok, mint az a bizonyos két város...

De azért egy kis zene a jó öreg Leonardtól ehhez a hangulathoz. Én egy esős, ágyban töltött, lusta szombat délelőttöt képzelek el hozzá...

www.youtube.com/watch

Olvasgatok blogokat, ilyet is, olyat is. De valahogy mindegyikből az jön le, hogy az emberek változást akarnak az múlthoz és a jelenhez képest is (ami a múlt erős replikázása...). Csak azt nem értem, hogy ha ilyen sokan akarjuk a változást, akkor miért nem történik semmi? Hogyan kéne összefogni? Hogyan lehet ezt úgy csinálni, hogy mindenki megértse, hogy nem, nem érdekel már egyik oldal sem, semmilyen ígérgetés, vagy ilyesmi. Változást akarunk és kész. Mindenáron. Tünjön el a sok korrupt, haszonleső. Tépjük ki őket a helyükről gyökerestől. Mert ha nem, az újonnan jött emberek is az ő tempójukat fogják felvenni. Hiszen már ez megy. Az állami szférában a rendszerváltás után sem történt semmi változás és ezt ma már 20 év távlatából mondhatjuk. Ez egy generációnyi idő. Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy ennyi idő alatt majd minden megváltozik, jobb lesz a helyzet. De valahogy nem alakul. Nem hogy nem megyünk előre, de még csak a helyzet fenntartására sem vagyunk képesek. Mindenki mutyizik, aki fenn van, az jól jár, kéz kezet mos. A nép meg nagyjából le van szarva. Akinek nem tetszik, az mehet máshova szart lapátolni.

Kérdem én, hogy mi, a krémje meddig tűrjük ezt még?

Péntek este lementünk a Romkert nevű műintézménybe, két nőnemű egyed, szoknya, miegymás. Azt amit ott tapasztaltam, meg kell osztani. A korosztály inkább 25-30 körüli, persze szórás mindkét irányba megengedett, de nem túl tipikus. Én kis naív abban éltem, hogy élőben könnyebben megy az ismerkedés. Na de nem itt. Itt mindenki a saját jól bejáratott felsőbbrendűségével, meredt arccal (szerintem a pasik is a sminkjüket féltették...) bámul körbe, s közben stíröl. Esze ágában sem lenne megszólítani egy nőt, esetleg táncba hívni, mert ahhoz nincs elég vér a pucájában. Nekem emellett még a zene sem jött be, tehát egy idő után jobbnak láttuk, ha meredt arcú barátainkat hagyjuk merengeni a műmellű, műszájú cicababákon és továbbálltunk a ZP felé.

Tegnap este ZP, Csík koncert. Népszerűek, úgy tűnik. Szerintem érthető okokból. De ezt most ne firtassuk...

Népszerűségükből következően jó sokan érkeztünk a koncerthelyszínre, mi már eleve lent próbálkoztunk meg a bejutással, tudni illik itt még mindig kisebb a sor.

Na és ekkor jött a Balkán! Magyar honfitársainknak nem megy a sorbanállás és úgy érzik, hogy minél parasztabb módon előzik ki a többit, annál belevalóbbak. Némelyik még meg is magyarázza, hogy miért jár neki az előzgetés.

Nekem ezt nézni szánalom és ilyenkor mindig azt érzem, hogy nagyon távol vagyunk még Európától...

Kb. két éve kezdtem el interneten ismerkedni. Először talán csak a műfaj érdekelt és az új emberek. Aztán persze párkapcsolat hiányában már a társkereső funkció is.

Azt hiszem mostanra sikerült kiégnem a témát illetően és elkezdtem gondolkozni, hogy vajon miért nem működik. Persze tisztelet a kivételnek, tudom sokan találták meg így a párjukat. Úgyhogy inkább fogalmazzunk úgy, hogy nálam miért nem működik...

A következőre jutottam: valami kimarad. Talán pont a felfedezés öröme. Az első pillantástól eljutni az első szóig és így tovább. Ha neten ismerkedek, minden teljesen nyilvánvaló, a céljaim és a helyzet is. Amikor találkozunk, direkte bemutatkozunk, kézfogás, esetleg egy bizalmasabb puszi-puszi helyzet. És mivel az első találkozás már az első randi is, nagyobb a kudarcélmény lehetősége. És persze innentől gyorsulnak az események. Mert ugyebár az első randin már túlvagyunk. Akkor merre tovább?

Tulajdonképp nekem azt hiszem a második randi sosem jött össze, mert vagy nem akartam a következő találkozót, vagy a következő találkozóra már egyáltalán nem illett a randi szó. Pedig hát lássuk be: randizni jó. És talán már itt borul minden.

Lett olyan kapcsolatom, ami csak a testiségről szólt, lett olyan, amit próbálkozásnak neveznék (második találkozás szexbe torkollott, ergo nem nevezném randinak) és olyan is, ahol "barátsággal" ámítottuk egymást, ami köztudottan nem létezik férfi és nő között. De semmi normális, hosszútávú és életszerű.

Lehet, hogy én rontom el és persze azt is aláírom, hogy az ember ezeket a dolgokat, embereket bevonzza. De miért mindig én? :)

Most még gondolkozom rajta, hogy részletesen elmeséljem-e ezeknek a kapcsolatoknak a történetét, de egyelőre annyit, hogy mind gyenge férfiakról szól, akiket utólag már tudom, hogy nem kell sajnálni, hogy nem lettek a társaim...

Félve mentem ki. Esküszöm. Tudom, hogy hülyeség, de már előítéleteim voltak: nacionalisták, ha tudnak sem szólalnak meg angolul "csakazértse". Én pedig egy árva szót nem tudok franciául. El fogok veszni és majd senki sem segít. Ezek voltak a kényszerképzeteim indulás előtt, de mivel hivatali út volt, nekivágtam.

Felvérteztem magam a "bonzsúr és merszi" kettőssel és próbáltam jól hozzáállni. A gép a CDG-n landolt, ami picit nagyobb, mint a mi hőn szeretett Ferihegyünk. Angol felirattal ellátva, egész jól navigálnak a reptéren. Ennek ellenére annyira béna voltam, hogy majdnem sikerült lekésnem a Dijonba induló vonatomat. De akárkihez fordultam, segített. Sőt! Volt aki magától jött oda, látva, hogy tanácstalan vagyok. Sosem voltam idehaza elveszett turista, de erős a gyanúm, hogy nálunk ez nem így megy. Na mindegy, nagy rohanás a vonathoz, épp az indulás előtt sikerült felhuppannom rá és már húztam is délre a mustárok városába.

Tünemény! Ezt kell, hogy mondjam. Európa. Mindig így képzelem. És sajnos ilyenkor mindig bevillan, hogy mi ettől még mennyire messze vagyunk. Nem, nem infrastruktúrálisan, az egyébként is csak pénz kérdése, valahogy inkább a mentalitás az, ami tőlünk még nagyon messze áll. Bár lehet, h ez is pénz kérdése. Vagy inkább a jólété. Nem tudom.

Rég ettem ilyen finom szendvicseket és sütiket, mint itt. A főtt kajájuk kicsit kiábrándított, vagy én vagyok túl finnyás. A gálavacsora után kicsit beigazolódni látszott nemzeti elhivatottságuk, ugyanis a nemzetközi konferencia záróakkordjaként úgy gondolták, hogy meghívják az egyik helyi stand-up-ost. Tényleg jó poén volt, de így legalább elérkezettnek láttuk az időt, hogy nyugovóra térjünk.

Másnap indultam vissza Párizsba, hogy felfedezzem magamnak a helyi nevezetességeket és a cuki kis dizájnhotelbeli szobámat. Mindegyik egyaránt imádnivaló volt. A szállodaszoba tényleg "cosy" volt, ahogy azt ígérték is, gyakorlatilag annyi hely volt, hogy körbesétáljam a franciaágyamat, de mivel én élek-halok a belsőépítészeti ötletekért - és itt volt elég - úgy éreztem, hogy kárpótolva vagyok.

Az útikönyvemmel felvértezve elindultam kipróbálni a helyi metrót. Kérem, az igen! Tudnak valamit. Könnyen elérhető minden nevezetesség, rengeteg átszállási kapcsolat, jó megoldások. Imádtam. Lenne honnan ötleteket meríteni, ha az országunk metrókat(!) akarna építeni. Nem pedig csak úgy csinálna...

Jelentem a torony tényleg grandiózus és szerintem nem kiábrándító, mint azt sokan előre jelezték. Bár lehet, hogy erre a vonulatára nem is voltam képes koncentrálni, ugyanis a toronynál életem legnagyobb esője ért utol és ugyebár ott nincs beállási lehetőség az ernyő pedig meddő ötlet lett volna, ugyanis a szélrózsa minden irányából jött a víz. De még így is megérte!

Séta és metró tovább: Tuileriák, a Louvre, az Üvegpiramis, Pont Neuf (fordítása új híd, ami Párizs legrégebbi hídja), a Szajna, a Notre Dame és amiket én imádok: kis üzletek, kirakatok, emberek, kávézók, teraszok, nagy színes massza az egész. De valahogy vidám massza, olyan életigenlő. Egy kávé és egy süti valahol és csak üldögélünk az üldögélés céljával. Semmi más. Ez nekem hiányzik itthon.

Este a Montmarte-nál. Óriási tömeg, rögtönzött előadások, jó hangulat. Kanyargó utcácskák, apró üzletek és éttermek. Némelyik már valószerűtlenül pici. A fiatalok az utcai bejáratnál iszogatnak, minden annyira nyitott. Az üzletek estefelé már kevésbé. Érdekes mód itt nem divat a hosszú nyitvatartás, mint Dél-Európában, annak ellenére, hogy a környék folyamatosan tele van turistákkal.

És amit még fontos megemlíteni, mert hát ugye szóltam már róla korábban, hogy én is keresem őket: a férfiak. Úgy tűnik, itt még léteznek. A segítségemre siettek, udvariasak voltak, éreztették velem, hogy nő vagyok. A nyelv nem tűnt akadálynak még akkor sem, ha nem volt közös. Akkor csak egy mosoly, vagy egy "bon appetite, madame" az utcán, mert épp almát rágcsáltam. Jólesett.

Próbálom keresni itthon is ezt az érzést, vagy megteremteni, amennyiben nekem módom van rá. Talán nálunk is változni fog a helyzet, talán az én korosztályom már nyitottabb lesz az emberek felé. Talán... nem is tudom. Talán mi is leszünk még boldogok. Addig is "Au revoir"

Keressük őket. Többen is. Férfiakat. Semmi extra, csak olyan, akire fel tudnánk nézni. Aki nem nyüszítve szűköl a küszöbön, ha az élet mást hoz az útba, mint amit várt. Aki, ha kérjük segít, de ő sem szégyell segítséget kérni. Aki hálás a törölközőért, amit fürdés után adunk oda neki és akinek megköszönhetjük a reggeli teát. Nem, nem tökéleteset keresünk. Csak normálisat. Aki nem tévképzetekben ringatja magát, hogy harminc körül majd a mindent elsöprő szerelem lesz az, ami megoldást hoz, hanem tudja, hogy a szeretet mekkora érték, ezért adja és el is tudja fogadni azt. Építkezik velünk együtt, építjük a szeretetvárat, közösen oldjuk meg a problémákat, sétálunk, fagyizunk, néha ő sörözni megy, mi meg a csajokkal egy kávézóban kibeszélni őket. Megyünk a közös úton, szerintem ez nem sok, de valahogy még sincs szerencsém...

A Hivatal szerint új lakásba költöztem. Egy olyan lakáshoz adtak lakcímkártyát, amely nem szerepel sem  az adásvételi szerződésemben, sem a tulajdoni lapon. Viszont megtalálható a társasház alapító okiratán. Amit viszont nem értek, hogy miért releváns... Na mindegy. Valami azt súgja, hogy ennek még nincs vége. :)

Mostanában sokat foglalkoztatnak az olyan gondolatok, hogy a felgyorsult 21. század mennyire kedvez a párkapcsolatoknak, mit tesz hozzá az internet, a mobil világ mindehhez és persze mit vesz el belőle.

Nálam az eredmény inkább negatív. Én irigykedve néztem végig nem oly' rég a Casablancat, ami szerintem egy mai tinédzsernek már nem is fogható fel, hiszen olyan szinten csak az elfojtott érzelmek jönnek át, semmi szex, ha jól emlékszem, még egy csók sem csattan. Két ember akarja egymást, nagyon.

Ehelyett ma az emberek futószalagon ismerkednek (igen, én is), az első öt perc után messzemenő következtetéseket vonnak le. Ha nem, akkor gyorsan belevágnak a kapcsolatba. Jönnek-mennek az sms-ek. Ha nem, az gáz. Ha nem írt bele szmájlit, az is az. Mert akkor valami nem stimmel.

A legrosszabb rész akkor jön, amikor valamelyik fél döntéséből vége szakadt a kapcsolatnak és beindul a nagyüzem. Iwiw, Facebook, MSN, Skype és még számtalan lehetőség. Üzenetek a másiknak: töröllek, vagy tényleg csak kiírok, vagy hangulatot jelenítek meg. Még mindig akarom, hogy tudj rólam és még mindig akarsz tudni rólam. Kapcsolatot képtelenek voltunk működtetni, de ez még megy. Vagy ami még rosszabb, láthatatlanná teszem magam. Törölni még nem merlek, mert sose tudni, de most épp nincs annyi energiám, bátorságom, vagy valamim, ami elég ahhoz, hogy szóba álljak Veled.

Milyen szép is volt kb. két generációval ezelőtt. Kézzel írott levelek, postafordultával. Várakozás, vágyakozás. Illúzióim nincsenek, biztos ott sem volt minden tökéletes, csak a hozzáállás, hogy nem úgy érezték a résztvevők, hogy fogyasszunk, minél hamarabb, minél jobbat. És ha ez nem elég jó, akkor nem próbálkozom a javítással, hanem már veszek is egy másikat, vagy lecserélem az újabb verzióra. Valahogy az emberekből kihalt a küzdeni akarás és én sajnálom ezt...

Épp most hívtak telefonon! Végre sikerült a saját lakásomat a sajátommá tenni! :) Így boldog tulajdonosa lettem annak a lakásnak, amit 2007 decemberében vettem. Igen ám, de mivel ez a lakás ma óta létezik, az előző lakót nem tudom kijelenteni, mert ő ugye a régi számozás szerint van még bejelentve. Nem tudom, hogy még milyen fordulat várható, de nagyon kiváncsi vagyok. :)

Egyházat alapítunk előbb-utóbb. Ez már biztos. Már csak a törvényi feltételeket kell megnézni, hogy hogyan működik ez idehaza. Aztán meggazdagszunk ebből és az emberi ostobaságból. (Lehet, hogy az enyémből is? :))

Szóval egyik barátommal nemrég jöttünk rá - tudom furcsa, hogy még csak most -, hogy az emberi ostobaság végtelensége még akár pénzt is hozhat a házhoz. Ahogy a Kaméleon c. magyar filmben mondták: "Az illúzió drága mulatság, de megéri." És tényleg. Az emberek illúziókat vesznek maguknak, nap mint nap. Ki ilyet, ki olyat. Van aki csak a kozmetikusnál próbálkozik a mindig aktuális csodaszerrel még szebbé tenni magát, miközben a lelke torz, de vannak súlyos esetek is, amikor pénzáldozatot hoznak "szerelmi kötésért". 

Ennél a pontnál éreztük, hogy kár veszni hagyni az ilyen embereket. Meg kell őket menteni saját maguktól és persze a saját pénzüktől is. Vagy másétól, de ez már részletkérdés. :)

Az emberek hinni akarnak, az egyháztól már réges-régen elfordultak és igazán a fogyasztás az egyetlen motíváló tényező manapság. Akkor miért ne áruljunk nekik hitet?

Személy szerint ámulatba ejtve tudom nézni az ATV-n a Vidám Vasárnap című műsort. Ha egyszer odakapcsolok, nehezen szakadok el. Jól szituált emberek ülnek tömött sorokban és hallgatnak valakit, akinél még sosem sikerült elcsípnem a mondanivalót. Pedig esküszöm, igyekeztem. Ezek az emberek egyházi tizedet fizetnek...

Jogász ismerősöm egy másik oldalról is megvilágította a dolgot: ha egyházam lehetne, akkor állambácsi - számomra ismeretlen okból - felment rengeteg fizetési kötelezettség alól. Mintha az egyháznak nem lenne bevétele... Akármelyiknek is.

És a legrosszabb csak most jön: körbenéztünk ismeretségi körünkben, jól szituált, értelmesnek mondható emberek és látszik rajtuk, hogy kapaszkodni akarnak valamibe. Na kérem, itt jövünk mi, hitet akarunk nekik adni, jó pénzért.

Reméljük vevők lesznek rá...

A levél elment, előtte volt szóbeli magyarázat is. Most már tudom, hogy mindkettő feleslegesen. Sajnálom. De beindult az önvédő mechanizmusom és így a gyógyulásom is. :) Hamarosan megint emberek közé merészkedem... :)

Lakást vettem. Lassan két éve. Öröm. Egy ideig. Aztán jön a bürökrácia útvesztője. Hosszú ideig. Jelenleg épp egy olyan lakásban lakom a lakcímkártyám szerint, ami nem is létezik. Viszont valamiért az Okmányiroda, az Elmű és a Főgáz tud róla. És vettem egy lakást, amiről papírforma szerint senki sem tud. Ez akkor derült ki, amikor az előző tulajt kényszerkijelenteni szerettem volna, mert ő nem tette meg. Hja kérem, nálam ez sem megy egyszerűen.

Telefonon megkerestem T. Okmányirodát, hogy akkor most mi is van? Elmondták. Szedjem össze a következőket: adásvételi szerződés, lakcímkártya és a társasház alapító okirata. Összeszedtem, kiegészítve pár egyéb hivatalos papírral, hogy ne érhessen meglepetés. De ért!

Először is nehezen értik meg, hogy mi is a problémám. Aztán megértik, majd közlik velem, akkor ez nem lesz ilyen egyszerű. És valóban nem az. Ugyanis kiderült, hogy egy lakást "csak úgy" nem lehet kijavítani, akkor az egész társasházat kell. Ahhoz viszont minden lakást értesíteni kell, mindenkit egyenként behívni, hogy új lakcímkártyát kapjon. Remélem én nem a sor végén leszek. Mert utána már kaphatnék felvilágosítást a saját lakásomról. Hogy kik is vannak oda még bejelentve. Mert őket ugyebár ott fogja keresni a rendőrség, az APEH és a VPOP. És ők éjjel jönnek, vagy hajnalban, biztos, ami biztos...

Szóval most reménykedem, hogy hamarosan jelentkezik T. Okmányiroda és rendeződik, hogy hányas lakásban is lakom valójában. Addig tovább járom a kálváriámat a be nem fejezett lakásommal és igyekszem élvezni az életet. :)

Te is tedd ezt!

Igen kérem, kezdek rájönni így 30 évesen, hogy értelmetlen. Nem vezet sehova. Vagy igen, de egy olyan helyre, ahol nem érzem jól magam. Biztos a nem olyan jó indulás miatt volt bennem, hogy bizonyítani akartam elsősorban magamnak, másodsorban az egész világnak: képes vagyok rá! Hogy mire? Már nem is tudom... Sok mindent elértem, amire büszke is vagyok, csak az út végén magányosan állok és nézek körbe: megérte? Egyre inkább állítom: nem.

Ezúton is elnézést kérek azoktól, akiket ezzel megbántottam. Amikor úgy gondoltam, hogy én jobban tudom, hogy nekem igazam van és ha nem is így volt, addig bizonygattam, hogy így van, míg a másik fél ráunt, mert látta a makacsságomat. Segítséget kérni nem szégyen. Talán ez az, amit ebből meg kell tanulnom. És még azt, hogy ha valami nem tökéletes, attól az még lehet a legjobb is. Ezt másoknak is üzenem! :)

1. Nem emlékszem kitől, de nagyon bölcs: Ne keseredjek el... (Miért ne?)

2. Haver: Igyak és nem mellesleg szükség van rám, majd vmikor összefutunk (Ezúton is köszi az első tippért, ha nem is megold, de legalább segít nem gondolkodni... Átértékelem még. A másodikat nem kommentálnám)

3. Anyukám: Bolond ez a világ! (Köszi Mami, hogy fel sem merül benned, hogy bennem is lehet hiba! Sajnos biztos van...)

4. Másik ex (tudományos-fantaszikus megközelítésben): ő nem most szakított Veled, hanem gondolatban már rég megtette, ezért ő nem ott tart, mint Te. Egyébként ezért nem akarom, hogy barátod legyen. Objektíve. Mindig szomorú vagy, ha szakítanak Veled... (Köszönöm a vegytiszta objektivitást :))

És persze okos lány vagyok én, tudom, hogy az idő megold mindent, de az okosságom mellé a csomagba türelmetlenséget pakoltak annak idején és most ülök és várom a megoldást. Vagy szeretném meglelni. Vagy bármi. Nyitott vagyok minden ötletre. :)

Üdv!

Barátnőm terápiás célzattal küldött ide, igyekszem magam öngyógyítani a kedvéért és persze magamért is. Gondoltuk, ha írok, akkor könnyebben veszem a mindennapokat, amikkel alapjában véve nincs semmi gond, csak néha nehéz megélni őket.

Neki ezúton is üzenem, hogy a trükkös név miatt várom szeretettel a fodrász-kritikáit, hátha rá ez lesz terápiás célzattal és végül megtalálja majd a hőn áhított hajászt, aki egyszer csak frizurával lepi meg és nem egy egyszerű hajpamaccsal. Én drukkolok neki! ;)

Ma egyébként rengeteg életbölcsességgel lettem gazdagabb, ugyanis hétvégén a legújabb exbarátomtól - igen kérem, nő a számuk :) - hallgattam végig, hogy nincs velem semmi gond, sem kívül, sem belül, de sajnálja és inkább lelép. Paff! Inkább mondta volna, hogy utálja, hogy káromkodok, vagy ahogy a kenyeret vajazom, de ne ezt. A félelmetes pedig az a dologban, hogy nem ő az első, aki így nyilatkozott. Tehát utána kéne járnom, hogy mi a gond. Velem van, vagy csak a kiválasztottjaimmal? De erről még biztos ejtek szót későbbi írásaimban. És persze az életbölcsességekről is.

Szívem szerint egy el nem küldött levéllel kezdtem volna ezt az egészet, ami ma született, de a címzetthez már nem jutott el. Nem tudom, hogy gyávaságból-e, vagy az ész diadala volt, egyszer ez is kiderül.

Összefoglalva: azért kezdek el írni, hogy hátha ki tudom magamból hámozni a saját kérdéseimre a saját válaszaimat. Remélem sikerül.

Addig is csupa szépet! :)