Félve mentem ki. Esküszöm. Tudom, hogy hülyeség, de már előítéleteim voltak: nacionalisták, ha tudnak sem szólalnak meg angolul "csakazértse". Én pedig egy árva szót nem tudok franciául. El fogok veszni és majd senki sem segít. Ezek voltak a kényszerképzeteim indulás előtt, de mivel hivatali út volt, nekivágtam.

Felvérteztem magam a "bonzsúr és merszi" kettőssel és próbáltam jól hozzáállni. A gép a CDG-n landolt, ami picit nagyobb, mint a mi hőn szeretett Ferihegyünk. Angol felirattal ellátva, egész jól navigálnak a reptéren. Ennek ellenére annyira béna voltam, hogy majdnem sikerült lekésnem a Dijonba induló vonatomat. De akárkihez fordultam, segített. Sőt! Volt aki magától jött oda, látva, hogy tanácstalan vagyok. Sosem voltam idehaza elveszett turista, de erős a gyanúm, hogy nálunk ez nem így megy. Na mindegy, nagy rohanás a vonathoz, épp az indulás előtt sikerült felhuppannom rá és már húztam is délre a mustárok városába.

Tünemény! Ezt kell, hogy mondjam. Európa. Mindig így képzelem. És sajnos ilyenkor mindig bevillan, hogy mi ettől még mennyire messze vagyunk. Nem, nem infrastruktúrálisan, az egyébként is csak pénz kérdése, valahogy inkább a mentalitás az, ami tőlünk még nagyon messze áll. Bár lehet, h ez is pénz kérdése. Vagy inkább a jólété. Nem tudom.

Rég ettem ilyen finom szendvicseket és sütiket, mint itt. A főtt kajájuk kicsit kiábrándított, vagy én vagyok túl finnyás. A gálavacsora után kicsit beigazolódni látszott nemzeti elhivatottságuk, ugyanis a nemzetközi konferencia záróakkordjaként úgy gondolták, hogy meghívják az egyik helyi stand-up-ost. Tényleg jó poén volt, de így legalább elérkezettnek láttuk az időt, hogy nyugovóra térjünk.

Másnap indultam vissza Párizsba, hogy felfedezzem magamnak a helyi nevezetességeket és a cuki kis dizájnhotelbeli szobámat. Mindegyik egyaránt imádnivaló volt. A szállodaszoba tényleg "cosy" volt, ahogy azt ígérték is, gyakorlatilag annyi hely volt, hogy körbesétáljam a franciaágyamat, de mivel én élek-halok a belsőépítészeti ötletekért - és itt volt elég - úgy éreztem, hogy kárpótolva vagyok.

Az útikönyvemmel felvértezve elindultam kipróbálni a helyi metrót. Kérem, az igen! Tudnak valamit. Könnyen elérhető minden nevezetesség, rengeteg átszállási kapcsolat, jó megoldások. Imádtam. Lenne honnan ötleteket meríteni, ha az országunk metrókat(!) akarna építeni. Nem pedig csak úgy csinálna...

Jelentem a torony tényleg grandiózus és szerintem nem kiábrándító, mint azt sokan előre jelezték. Bár lehet, hogy erre a vonulatára nem is voltam képes koncentrálni, ugyanis a toronynál életem legnagyobb esője ért utol és ugyebár ott nincs beállási lehetőség az ernyő pedig meddő ötlet lett volna, ugyanis a szélrózsa minden irányából jött a víz. De még így is megérte!

Séta és metró tovább: Tuileriák, a Louvre, az Üvegpiramis, Pont Neuf (fordítása új híd, ami Párizs legrégebbi hídja), a Szajna, a Notre Dame és amiket én imádok: kis üzletek, kirakatok, emberek, kávézók, teraszok, nagy színes massza az egész. De valahogy vidám massza, olyan életigenlő. Egy kávé és egy süti valahol és csak üldögélünk az üldögélés céljával. Semmi más. Ez nekem hiányzik itthon.

Este a Montmarte-nál. Óriási tömeg, rögtönzött előadások, jó hangulat. Kanyargó utcácskák, apró üzletek és éttermek. Némelyik már valószerűtlenül pici. A fiatalok az utcai bejáratnál iszogatnak, minden annyira nyitott. Az üzletek estefelé már kevésbé. Érdekes mód itt nem divat a hosszú nyitvatartás, mint Dél-Európában, annak ellenére, hogy a környék folyamatosan tele van turistákkal.

És amit még fontos megemlíteni, mert hát ugye szóltam már róla korábban, hogy én is keresem őket: a férfiak. Úgy tűnik, itt még léteznek. A segítségemre siettek, udvariasak voltak, éreztették velem, hogy nő vagyok. A nyelv nem tűnt akadálynak még akkor sem, ha nem volt közös. Akkor csak egy mosoly, vagy egy "bon appetite, madame" az utcán, mert épp almát rágcsáltam. Jólesett.

Próbálom keresni itthon is ezt az érzést, vagy megteremteni, amennyiben nekem módom van rá. Talán nálunk is változni fog a helyzet, talán az én korosztályom már nyitottabb lesz az emberek felé. Talán... nem is tudom. Talán mi is leszünk még boldogok. Addig is "Au revoir"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.